A LOVAS SZOBROK LOVAI

Budapesten a közelmúltban két lovas szobrot lepleztek le, Szent István és Andrássy Gyula gróf ércmását. Nem célom e műveket részletesen megbírálni, csupán egyik alkotórészüket, a bronz-alak piedesztálját adó lovat kivánom a figyelmes néző és a hippologus szempontjából megvilágítani. Teszem ezt azért, mert utóbbi időben egyre gyakoriabbak lesznek nálunk is a lovas szobrok, míg ezzel szemben képzőművészeink nem iparkodnak azokat az állatpszichologiai és állatmechanikai ismereteket elsajátítani, amelyek nélkül művük nem nyújthatja a valóság képét. Állatpszichologiát és mechanikát mondtam, ami nem tévesztendő össze az állat anatómiájával; szívesen elismerem, hogy az utóbbi téren szobrászaink járatosak és apró hibáktól eltekintve, a hippologus szakembert is kielégíthetik.

Nem lehet róla szó, a ló, ez a legnemesebb állat, nemcsak a legtetszetősebb, de a legcélszerűbb szobrászati dekorativ tényező. Egyrészt színessé, elevenné, mozgalmassá teszi a bronzot, másrészt emeli, nagyobbítja az alakot, amely így kevésbbé van kitéve annak a veszedelemnek, hogy nincs arányban a perspektívával., ami sok szobrot jeles tulajdonságai dacára is elnyomott. A lónak a talapzaton az a célja, hogy életet jelentsen és nemes vonalaival a bronzalakot még preg-nánsabbá tegye. Nem szabad tehát e tényező fölött gyorsan elsiklani s a művész nem dolgozhat e téren pusztán intuícióval, hanem szakismeretekre is szüksége van.

Fadrusz János ezt tökéletesen átértette s éppen Mária Terézia szobrán tanult a legtöbbet. Ez a gyönyörű munka, ami a lovat illeti, nem sikerült: a királynő falovon ül, a paripa kéz mögött áll, oly alakban, amit csak a kantár elől menekülő ló mutat. Maga az állat is csúnya, szomorú mintája az úgynevezett renaissance-lónak, amelyet játékszernek, dekorativ dolognak tartottak, akár a parókát vagy a nyírt fákat. Fadruszt menti, hogy hippolo-giailag a Mária Terézia ideje tényleg igen szegény volt, de azért a magyar királynét inkább egy korabeli erdélyi paripára ültettem volna, nem pedig a Burg hajlott vonalú manége-áldozatára. Következő lovas szobránál Fadrusz nagy tanulmányokat tett, sokat foglalkozott a ló mechanikai és pszichológiai tulajdonságaival és így született meg a kisbéri Wenckheim szobor, amelyet nemcsak az e téren való legjobb magyar műnek tartok, de amely a világ minden lovas szobra közt a legkiválóbbak egyikét jelenti. Kár, hogy ez a remek el van rejtve a nagyközönség és a művészek elől, neki a helye Budapesten volna, valamint, hogy másának ott kellene lennie Európa minden képfaragó-iskolájában. Ez a paripa, amely egyúttal a modern magyar félvér legszebb mása, él, gondolkodik, s bár nem mozgásban mutatja be a lovat, oly helyes momentumot ábrázol, hogy a ló minden pillanatban felénk indulni látszik. Lovas ember, aki együtt érez paripájával, hányszor gyönyörködött abban a képben, mikor lassan léptető lova egyszerre megáll, körültekint és szemét egy távoli, talán nem is létező pontra szegezi, miként az ember, ha figyelmesen olvas, egy-egy percre leteszi a könyvet és az ablakon át a felhők járását nézi. Ebben a pillanatban a legtermészetesebb, a legegyszerűbb a ló, lehullnak róla a domesztikáció bilincsei, megfeledkezik lovasról, szerszámról és csak bámul a természetbe, amelynek ő is egyik alkotása, amellyel, érzi, össze van forrva.

Többi szobrászunk lova fotográfus előtt áll. Ez nem az az élőlény, amely csodálatos lelki világával vonzani tud, ez nem az a sokoldalú, az emberrel együtt fejlődött állat, amely mindig érdekelni tud, ez a szijjártók kirakatában álló papirostészta-paripa, amely üvegszemmel, akarat nélkül nézi a világot. Kicsinosítva, fölcifrázva, lehetetlen pointekkel fölruházva bámulnak le ránk ez állatok a talapzatról, minden jelentőség és élet nélkül. És ha legalább magyarok volnának. De nem; a Colleoni óta minden lónak hidegvérűnek, hájas nyakúnak és rossz csánkúnak kell lennie, főleg pedig kéz mögött állónak, értve ezalatt azt, hogy a fej elhagyja még az orthodox iskolalovaglás megszabta szabályos merőleges vonalat is, s ahelyett, hogy előre nyomulna, vissza a szügy felé megy, ezzel a legnagyobb abszurdumot jelentve, amit hippologus elképzelhet. Nem akarok e helyen lovagló leckét adni, egy-két megjegyzést azonban nem hallgathatok el, miután e hiba immár stereotip s nincs senki, aki szobrászainkat e dologról fölvilágosítaná.

A modern lovaglás és egyáltalán, a ló mechanizmusának helyes ismerete azt kívánja, hogy a ló mindig előre menjen. Fillis, minden idők kétségtelenül legjobb praktikus és theore-tikus lovasa, 427 oldalas könyvet írt az ido-mításról s azt egy mondatban mégis össze tudta foglalni: egyensúlyban tartani a lovat és előre menni vele. De amint a fej a merőleges vonal mögé kerül, a kantár működése megszűnt, az egyensúly nincs meg, a ló összehúzza magát, s azt a szánalmas képet nyújtja, mint legtöbb lovas szobrunk. Ennek a szerencsétlen theoriának Baucher volt a mestere, egy máskülönben kitűnő lovas, aki azonban theoretice tudását nem tudta érvényesíteni, de Baucher se mert akárcsak álmában is arra gondolni, hogy lovait így állítsa oda, mint azt szobrászaink teszik. Baucher is megkívánja híres huszonhat §-ában, hogy a ló szabadon haladjon előre, a modern campagne-lovaglás is ezen alapszik, sőt a cirkuszi dresszura is, mert hiszen Fillis maga is manége-lovas volt.

Ha elnézem Zala György szobrát, sehogyse tudom azt a képet kapni, hogy ez a ló előrehalad. Ez a paripa mégcsak egy helyben se piaffirozhat, mert ezt a csánk kevéssé való hajlítottsága akadályozza meg. A mozgás ellen szól az első jobb láb állása is, amely visszatartólag működik. A helyes egyensúly képét megzavarja a fej alacsony és hibás tartása. Az, hogy a lapocka nem egészen tetszetős és a lovas ülése nem természetes, könnyebben volna megbocsátható, de hogy a súlypont a vízszintesnek képzelt vonal hátsó végére esik, mindenkit, aki lóval foglalkozik, bosszant, annál inkább, mert e tény révén az adott viszonyok közt az első partinak más képet kellene nyújtania. Mind e hibák pedig kétszeresen kellemetlenek, mert már nem lehet rajtuk segíteni, holott előzetesen szakember segítségével elkerülhetők lettek volna. Jóllehet életet a paripába, más, mint maga a művész így sem önthetett volna.

Lovas szobraink egy röviden már jelzett hibája az is, hogy a paripát túlságosan idealizálják, retusírozzák és ezzel megfosztják az élet karakterisztikus vonásaitól. A magyar ló - - és magyar szobron csak magyar lovat tudok elképzelni - a honfoglalás idejétől kezdve máig soha korrektnek nem volt mondható, gyakori nála a szarvasnyak, a túlkicsi köröm, a csillagvizsgáló fej, a csúnya far, és az egész alak igénytelen. De ez a kis állat csupa erő, izom, csupa ügyesség és szívósság, amely róla első pillanatban lesugárzik. A magyar ló sohasem volt kifent gavallér, hanem viharhoz, fagyhoz, küzdelemhez szokott katona, aki a csatamezőn, nem a manegeben mutatja meg, hogy mennyit ér. Ennek a motivumnak nem szabad hiányzani a bronz-lóról sem, s amely együtt volt velünk ezer éves küzdelmünkben, a magyar ló megérdemli, hogy eredeti formában álljon nagy embereink mellett. Sehol ehhez hasonló paripa nincs a világon: elhatározottsága, vakmerősége, szilajsága, kuruc lelkülete mintegy reflexe gazdájának. Ki örökítse meg e sajátos típust, ha nem magyar művész ? Az idegen épp oly kevéssé fogja tudni megérteni és appreciálni lovainkat, mint a francia vagy olasz szobrász a tanyák népéletét. Kifenni, fölcicomázni ezt a paripát, az igazság meghamisítása, a művészetnek vásári fotográfusi nivóra való leszállítása.

A régi magyar lovat lett volna hivatva megörökíteni a Szent István szobra. Sajnos, ez a paripa is minden inkább, csak nem magyar. Az ezer év előtti lóból egy vonást nem tudok benne megtalálni, ellenben a szerencsétlen fejtartás itt is megvan, a végtagok állása szintén hibás. Ez nem a Szent István korabeli ló, amely ugyan egész Európában félelmetes hírű, de az egykori kutatások szerint (1. Kovácsy és Monostori könyvét) mongol eredetű, apró, formátlan, de mozgékony és felette kitartó volt. De vajjon hisszük-e, hogy elődeink a Szent István szobrának lovával akárcsak egy nyulat képesek lettek volna utolérni ? A budai szobron a ló mozdulatlanul áll, a művész talán tartott tőle, hogy nem tudja megoldani az előrehaladás problémáját. A szerénység, amellyel ezt cselekszi, mindenesetre dicséretes, de a lónak a szobron, ha életet akar juttattni, éppen a mozgás a fontos mozzanata, különösen oly idő ábrázolásánál, amikor még tűzzel-vassal kellett előre hatolnunk s azért az alkotó óvatos kitérését nem szabad helyeselnünk. Hogy azonban álló lovat is lehet élénkké tenni, föntebb Fadruszról szólva, már megállapítottuk és ötlettel a művész itt is bizonyára segíthetett volna magán, így, ahogy talapzatán a paripa most hátradőlten áll: holt anyag, senki se hinné el róla, hogy ugyanez az állat teszi mozgalmassá, életerőssé, felejthetetlen benyomásúvá a Marc Aurél-szobrot és az Elgin-terem kemény lófejeit.

Nagy vonásokban ezeket akartam elmondani lovas szobrainkról, ezt is csak azért, mert hiába vártam, hogy valaki e hibákra rámutasson. Lehet, hogy némelyek különcségnek tartják azt, amit leírtam, de az igazságnak, úgy hiszem, ebben a formában is jogosultsága van.